A pszichiátria története – Az ókori felvilágosodás korszaka
A pszichiátria történetét áttekintő sorozatunkban az ókorhoz, egészen pontosan Hippokratész és Galénosz koráig jutottunk el ebben a bejegyzésben.
Az ókor kezdetén úgy gondolták, hogy az anyagi világot elsősorban szellemi erők irányítják, így a betegségek megjelenését az isteni akarat megnyílvánulásának tekintették.
Az ókori egyiptomiak, zsidók és kinaiak a különc viselkedésű embereket úgy kezelték, mint akiket szellem szállt meg. Amennyiben ez a szokatlan viselkedés az akkori vallási elveknek megfelelt, “szentekenek” tartották őket, és úgy vélték, hogy a jó szellem szállt beléjük. Ha az illető viselkedése a korabeli társadalmi és vallási normáktól eltért, szinte minden esetben “megszállottként” tekintettek rájuk, akiben rossz szellem lakozik. Az ókor mintegy négyszáz éve alatt a görög és római tudósok munkásságának köszönhetően ezek az elvek háttérbe szorultak, és csak a középkori ördögűzések és boszorkányüldözések kapcsán kerültek ismét felszínre.
Az első tudós, aki az elmezavarok kialakulását tudományos módon közelítette meg Hippokratesz (Kr.e.460-370) volt, akit ma az orvostudomány atyjának tekintenek. Materialista felfogású volt, az élet irányítóközpontájnak az agyat tartotta. Véleménye szerint a normális életfunkciók négy testnedv – a vér (haima), nyál (phlegma), fekete (melankhole) és sárga epe (khole) – egyensúlyán alapulnak. Ő jelentette ki előszőr, hogy az epilepszia nem természet feletti “szent betegség”, hanem az agy betegsége. Az orvostudományban máig használatos a “morbus sacer” elnevezés, mely a betegség vélt isteni eredetére utal.
Nemcsak Hippokrates, Galenosz is úgy gondolta, hogy a 4 fő testnedv mennyiségi ingadozása kihat a viselkedésre és a személyiségre. Ha az elemek közti egyensúly felborul, akkor alakulnak ki az elmebetegségek. Az ún. humorális testnedv elképzelés alapján négy személyiségtípust különböztethetünk meg:
- A szangvinikus személyiség energikus, nem tud nyugton ülni, szeret a középpontban lenni, könnyen teremt kapcsolatot és bármikor kapható a társasági programokra.
- A melankólikus személyiség mindent elemez, rendszerez, mindennek meg akarja érteni a működését, gyakran befelé forduló, mélyen érző ember, aki nehezen osztja meg másokkal a problémáit.
- A kolerikus személyiség határozott, céltudatos, tudja, mint akar. Olykor az indulatai könnyen elragadják, ezért gyakran kerül összetűzésbe környezetével.
- A flegmatikus személyiség szinte minden helyzetben visszafogott, higgadt, legtöbbször egykedvű, akit nehezen lehet kihozni a sodrából.
Szinte biztos vagyok benne, hogy bármelyikünk ismerősi körében lehet találni olyan embereket, akik megfelenek a fenti leírásnak, és talán magunkra is ráismertünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül pszichiátriai ellátásra van szükségünk, Hippokrates is többnyire csak fürdőt vagy diétát javasolt “betegei” részére. A hashajtás vagy az érvágás, mint kezelési mód, csak szélsőséges esetekben jött szóba.
További ajánlott olvasnivaló:
Őskori elmebaj
A pszichiátria rövid története
